Mystick Üzletek

[Mystick Üzletek]
_________________________________________________________________________________________________
Elena Gilbert Admin

A normális nőkhöz hasonlóan én is imádok vásárolni. Felemelő érzés a sok-sok ruhaköltemény között járni, mindegyiket felpróbálni és isteníteni a gyárakat, amelyek ezeket a gyönyörűséges tárgyakat gyártották. Az egyetlen problémám a választással van, de mivel az igézés sok akciót eredményez, nem kell szét aggódnom az agyam a bakkártyám egyenlege miatt. Már jó ideje csak pihen ott a pénzem. Se ki se be, befagyott a számla, de nem gond. Talán majd jótékony célra fordítom a felesleges vagyont, az az én stílusom. Nem ám... Ilyen, hogy is fordulhat meg a fejemben? Az embereke, akiknek sanyarú sorsuk van, azok nem véletlenül kerültek abba a helyzetbe és kész. Én gazdag és sikeres vagyok, Ő pedig éhezik. Ilyen az élet. Kegyetlen és szőrös szívű. Mindezek mellett egy igazán jó tanár is, aki lemásolandó példaképet állított elém. Kegyelem, szeretet? Hah, ezek a dolgok is igazán jellemeznek engem. Ironikus értelemben persze.
Boldogsági faktor az egekben, mikor belépek az üzletekbe és rögtön kiszúrok magamnak pár csinos ruhát. Viszont mikor kiemelem a ruhák sűrűjéből rájövök, hogy egyáltalán nem az én ízlésem és ezért fintorogva visszateszem. Tipikus... Már vagy fél órája szenvedtem az egyik kisebb butikban, mikor egy aranyszőke hajú lány besétált. Rebekah Mikaelson, a kedvenc családom egyik tagja, aki olyan társaságot nyúlt, hogy utána azt évezredekig emlegeted. Legalábbis ezt csiripelik a cserfes szájú madarak. Próbáltam nem venni róla tudomást és tovább nézelődni a rosszabbnál rosszabb ruhák közt, de a szemem néha mégis felé csúszott.

Unatkoztam, úgy döntöttem vásárolni megyek. Mindig szerettem, ha sok ruha van a szekrényemben, de mindig nehezen tudtam korszakot váltani. Ha az ember egyik korszakból a másikba nő bele, azzal nincsen gond. De ha a bátyád kiiktat száz évre, akkor már problémáid vannak a divat követésével. Márpedig nem vagyok hajlandó olyan ruhát felvenni, ami nem divatos. Mindig divatmegszállott voltam, ha éppen nem tetszett egy kor, akkor is kerestem valami elfogadhatót, soha nem volt olyan, hogy ne igazodjak az akkori emberek szokásaihoz, ruháihoz. Éppen ezért is vagyok olyan fontos Nik-nek, mindig mikor éppen valami nagyon titkos dologgal volt elfoglalva, akkor az én feladatom volt az emberek fejlődésének megfigyelése. Imádtam, mindig a legújabb ruhák, a legújabb kütyük, egy álom. Az a rész kevésbé, amikor meg kell tanítani az összes testvéremnek, hogy hogyan írjanak SMS-t, türelmetlen egy vámpírbanda vagyunk.
Bementem a kedvenc butikomba és vámpírszagot éreztem, először azt hittem Caroline az, bár vele akartam a legkevésbé összefutni. Mikor tovább szaglásztam rájöttem, hogy nem ő az, ez egy teljesen ismeretlen vámpír szaga. Körüllengi a helyet, ezek szerint nem most jár itt először, sőt ami a szaga erősségét illeti, heti többször jön ide.
Még soha nem éreztem ezt a szagot, így pontosan tudtam, hogy fogalmam sincsen a kinézetét illetően, csak tapogatóztam a sötétben és próbáltam kitalálni merre lehet. Pont összeakadt a tekintetünk és abból a nézésből rögtön tudtam, hogy a hírem bőven megelőzött engem.
Nem mentem oda hozzá, kíváncsi voltam. Vajon elég bátor-e, és megérdemli-e, hogy egyáltalán hozzá szóljak vagy csak egy kis nyuszi, aki felnéz a nagyokra?

Na tessék, az ügyetlenségem pont most mutatkozott. A pillantásunk találkozott és nem bírtam uralkodni a vonásaimon. Az arcomon halvány félelem és felismerés jelent meg, a szemem pedig még inkább elárult. Biztosan rájött, hogy én tudom ki Ő, de viszont Ő életében nem látott. Ilyen szempontból én vagyok előnyben. A kezemben egy fodros kék ruhát tartottam, ami szemmel láthatóan a mögöttem válogató nőnek is megtetszett.
- Tessék! Próbálja fel! - adtam át a ruhát, de szemeim még mindig Rebekah-n nyugodtak. Az Ősök közül eddig csak Klaussal volt szerencsém összefutni és akkor a kis Rebekah Isten tudja hol volt. Most viszont életnagyságban előttem válogatott és ezt a szerencsét nem volt szabad csak úgy elsuhanni hagyni. Hallottam róla ezt-azt és biztos vagyok benne, hogy hamar megértenénk egymást. Katherine, Rebekah és én magunkkal törődünk és gonoszak tudunk lenni, ha akarunk. Milyen jó kis csapatot alkotnánk....
Kimásztam a ruhatengerből, amibe idő közben keveredtem és határozott léptekkel Rebekah felé indultam.
- Szia! Segíthetek valamiben? - játszottam el, hogy a személyzet tagjait erősítem.

Továbbra sem törődtem a kis vámpírkával, inkább a ruhák között nézelődtem. Be kell, hogy valljam ez az egyik legrosszabb bolt, ahol valaha voltam. Ennél még az is jobb volt, amikor nem voltak boltok…
Kicsi a választék és az is gagyi, azt hiszem el kéne mennem ebből az üzletből. Ebben az elhatározásban megerősített az is, hogy a kis vámpír felém indult, nem voltam biztos benne, hogy beszélgetni akarok vele.
Mikor oda ért, elkezdte játszani, hogy ő is egy az itt dolgozók közül. Hát jó, ha játszani akar, hát játszunk.
- Hello! Nem köszi, éppen indulni készültem, - rámosolyogtam. – Tudod, elég…, hogy is fejezitek ti itt ki magatokat, gagyi a választék, - tovább mosolyogtam, miközben két ujjam közé csippentettem egy rózsaszín virágos ruhát, ma már nem látni ilyet a fiatalokon, ezt már megtanultam. Sőt ilyet még én sem hordtam, abban az időben épp halott voltam, hála Nik-nek. – Ha meg akarjátok nyerni az ifjúságot, akkor próbáljátok meg valami korszerűbbel, - furcsa volt kimondani ezt a mondatot, hiszen öregebb vagyok, mint az a ruha, egy pár ezer évvel.

Várakozásaimnak megfelelően reagált Rebekah a megjelenésemre. Igaza van, szar a bolt, de mit is várunk egy kisvárosban?
- A mai fiatalságot nem érdekli, hogy milyen ruha van rajta. Sokkal inkább az, hogy milyen gyorsan kerül le a csomagolás róluk. - válaszoltam magabiztosan és kivettem a kezéből a ruhát. Hátat fordítva neki az egyik szemetes felé vettem az irányt és egy határozott mozdulattal kihajítottam. -[color=cadetblue De igazad van, ez ide való![/color] - mosolyogtam én is - Bocsi, ha ez esetleg megtetszett. Még kivehetem, ha gondolod... - nem nagyon hiszem, hogy ebben a boltban bármi is megtetszett volna akárkinek is. Talán a szottyos öreganyóknak, de arra sem fogadnék.

Még nem voltam benne biztos, hogy a lány pillanatról pillanatra szimpatikusabb lesz, vagy egyre kevésbé.
Elég határozottan elvette tőlem a ruhát, annak ellenére, hogy tudta ki vagyok, még csak nem is aggódott azon, hogy mit fogok reagálni. Egyet kellett értenem vele, hogy a mai fiatalság már csak olyan ruhákat vesz, ami minél kevesebbet takar.
- Ebben igazad van, régen nem volt olyan kor, amikor az emberek ennyire kevés ruhában járnak, - adtam hangot is az egyetértésemnek. Meglepődtem, amikor kidobta a ruhát, ezt én azért nem tettem volna, olyan furcsa volt, ahogyan kidobta. Mikor megkérdezte, hogy kivegye-e a kukából a ruhát kicsit ideges lettem. Sosem voltam túl elnéző, márpedig ha valaki nekem a szemétből akar, ruhát adni azt nem viselem túl jól. Mivel megígértem Nik-nek, hogy nem csinálok balhét, ezért csak se szó, se beszéd kisétáltam a boltból.

A fiatalságot illetően eddig minden épeszű vámpír adta a véleményem, így hát meg sem lepődtem az Ő reakcióján. Habár vártam volna tőle egy kis cinikusságot, de ez is megteszi. A ruha kidobás azonban nagyon úgy tűnt, hogy nem tetszett neki. Se szó se beszéd kiment az üzletből. Széttártam a karom és egy hangos prüszköléssel adtam hangot értetlenkedésemnek. Viszont még mielőtt lelépett volna utánaszaladtam.
- Hé várj! Ugyan, csak egy vicc volt. - legyintettem, de igazából tényleg nem értettem min kapta fel a vizet. Ahogy mondják, nagyon lángoló természetű...
- Elizabeth vagyok. Nem tudom mennyire van időd cirka 165 éves vámpírlányokra, de ha lenne kedved ismerkedni itt vagyok! - mutattam magamra mosolyogva. Kétlem, hogy leszállna a magas lóról és megtisztelne a társaságával a főnökasszony, de egy próbát megér a dolog.

Megálltam, bár nem szívesen tettem, nem én vagyok, akinek parancsolnak, én vagyok az, aki parancsol. Ettől független, mint mondtam befékeztem kíváncsi voltam, mit akar mondani.
- Szóval 165? – kérdeztem, amikor már egészen közel ért hozzám. Hisz ha az emberek csak egyszer hallják, a 165 éves vámpír kifejezést azt hiszik hallucinálnak, de ha még én is kijelentem, akkor gyanakodni kezdenek. Így hát én visszafogtam magam. – Mivel te közelebb vagy korban ehhez az időhöz és nem voltál leszúrva 100 évig, megengedem, hogy segít felfrissíteni a ruhatáramat, - adtam meg neki a nagy kegyet.
Minden segítségre szükségem van, ha nem akarok kiríni a tömegből. Mondjuk így is van egy határozott elképzelésem arról, hogy mit nem vagyok hajlandó felvenni, de a boltoknak annyira vegyes az árukészletük, hogy nem mindig tudom, hogy most éppen melyik ruhában tűnök ki legkevésbé a tömegből, és hogy a mai kor szelleme szerint melyik ruhában nézek ki a legjobban.